Citadella ajándékbolt
Szabadság ajándékbolt
Citadella kávézó
Kürtőskalács
Szabadság kávézó
Citadella Büfé
Ha ma felállunk a Citadella kilátóteraszára és végigpásztázzuk a Duna vonalát, a két partot összefűző kő- és acélhidak látványa teljesen természetesnek hat. Alig több mint másfél évszázaddal ezelőtt azonban a folyó még kegyetlen, természetes határvonalat képezett Pest és Buda között. A két ikerváros mindennapi kapcsolatát bizonytalan és veszélyes átkelési módok határozták meg: a tavasztól őszig üzemelő, hajókból álló repülőhíd gyakran képtelen volt megbirkózni a viharokkal, a csónakos révek pedig kiszámíthatatlanok voltak. A legdrámaibb helyzet telente állt elő: a jégzajlás kezdetekor a hajóhidat szétbontották, és hetekre, olykor hónapokra megszűnt minden összeköttetés. Nem volt ritka, hogy a polgárok életüket kockáztatva, recsegő jégtáblákon ugrálva próbáltak átjutni a túlpartra, ha pedig a jég megindult, a két város teljesen elszigetelődött egymástól.
Ebbe a tehetetlenségbe robbant be egy személyes tragédiából táplálkozó nemzeti elhatározás. 1820 decemberében a fiatal gróf Széchenyi István hírül kapta édesapja halálát Bécsben, ám a zajló Duna miatt egy teljes héten át Pesten rekedt, képtelenül arra, hogy átkeljen és eltemesse apját. A tehetetlen düh és a megalázottság érzése mély sebet hagyott a grófban, aki naplójába feljegyezte: egyévi jövedelmét áldozza fel, ha valaki hidat épít Buda és Pest közé. Széchenyi számára a hídépítés ettől a pillanattól kezdve nem csupán mérnöki feladatot, hanem a feudális elmaradottság felszámolásának és a modern Magyarország megteremtésének legfőbb szimbólumát jelentette. Nemzetközi tapasztalatszerző útra indult Angliába, a korabeli ipari forradalom fellegvárába, hogy a legkorszerűbb műszaki megoldásokat hozza el a Duna partjára.
Ott találkozott William Tierney Clark angol mérnökkel, a korszak neves hídtervezőjével, akinek tervei alapján végül megálmodták a klasszicista kőkapukkal díszített lánchidat. A kivitelezés irányítására a tervező névrokonát, a mindössze harmincas éveiben járó, ifjú skót mérnököt, Clark Ádámot kérték fel, aki 1839-ben érkezett Magyarországra, hogy felügyelje az építkezést – és akinek neve örökre összeforrt a főváros történetével. A vállalkozás léptéke a korabeli Európában is párját ritkította: a Duna mély, iszapos és kavicsos medrébe vert több ezer tölgyfacölöp, az ezekre épített hatalmas pillérek, valamint az Angliából és hazai manufaktúrákból szállított, gigantikus kovácsoltvas lánctagok összehangolása elképesztő precizitást követelt. A pillérek körül kialakított keszonok és a vízbetörések elleni harc napi szintű életveszélyt jelentett a munkásoknak, miközben az építkezést folyamatos politikai viták és a konzervatív nemesi réteg ellenállása kísérte.
A híd nemcsak műszaki, hanem társadalmi forradalmat is hozott. Széchenyi zseniális és rendíthetetlen logikával ragaszkodott ahhoz, hogy a Lánchíd fenntartására és megtérülésére hídpénzt kell szedni – mégpedig társadalmi rangra és nemesi előjogokra való tekintet nélkül. Ezzel a Széchenyi lánchíd lett Magyarország legelső olyan közintézménye, ahol a törvény és a kötelezettség előtt elvileg mindenki egyenlővé vált: a jobbágy és a főrendi nemes ugyanazt a krajcárt fizette le az átkelésért. Ez a látszólag apró adminisztratív részlet a magyar polgári átalakulás sarokköve lett, amely megalapozta az 1848-as törvények közteherviselési elvét.
A sors különös fintora, hogy a híd átadása a magyar történelem legviharosabb időszakára esett. 1848–49-ben, a szabadságharc alatt a félkész építmény mindkét hadviselő fél számára kulcsfontosságú stratégiai ponttá vált. Az osztrák császári csapatok Heinrich Hentzi tábornok parancsnokságára a budai várból ágyúzták az építkezést, majd az osztrák visszavonulás során puskaporos hordókkal kísérelték meg felrobbantani a lánckamrákat. Clark Ádám lélekjelenléte és bátor trükkje – a Duna vizének bevezetése a kamrákba – mentette meg a hidat a pusztulástól, bár a robbanás a kivitelező osztrák tisztet felrepítette a levegőbe. Végül a szabadságharc leverése után, 1849 novemberében adták át hivatalosan a hidat, a felavató szertartást pedig a megtorlásokat irányító Julius Jacob von Haynau vezényelte le – az a Haynau, aki a magyar nemzet gyásza volt, és aki mellett a megtört, döblingi elmegyógyintézetbe zárt Széchenyi István nem is láthatta saját élete fő művének megnyitását.
Amikor a Citadella mellvédjén állva a Lánchíd arányait, büszke diadalíveit és a Dunán megtörő esti fényeit nézzük, nem csupán egy közlekedési műtárgyat látunk. A Széchenyi lánchíd a modern magyar nemzettudat, az elszántság és a kompromisszummentes alkotóerő kövekből és vasból emelt emlékműve, amely nélkül Budapest soha nem vált volna a Duna királynőjévé.
